Tágas és kényelmes, ráadásul igazán attraktív formavilágú autó a Chevrolet Orlando. De motorjával és váltójával csak részben voltunk megelégedve.

Lassan már csak az autós újságírók emlékeznek arra, hogy az a Chevrolet, amelyet manapság Magyarországon forgalmaznak, egykoron (nem is olyan régen) még Daewoo volt. Még néhány olyan modell tőlük, mint az Orlando, és teljessé válik az imázs-váltás, hiszen tízből kilenc járókelő amerikai terepjárónak nézi. Pedig nem amerikai és nem is terepjáró. Hanem Németországban tervezett, Koreában gyártott crossover.

A formaterv kétség kívül látványos, különösen azok tetszését nyerheti el, akik szeretik a látszatra is testes, kissé dobozforma autókat. Markáns orrkiképzés, olyasféle megjelenéssel, amely elől készségesen térnek ki az autópályán. Ugyanakkor a hűtőmaszk díszének szánt hatalmas Chevrolet-kereszt leginkább önmaga karikatúrájának tetszik, talán még sosem láttunk ekkora márkajelet semmilyen autón. A nagyméretű ajtóknak köszönhetően az első két üléssorba könnyű a ki- és beszállás, ugyanakkor a küszöb szerencsétlen kialakítása miatt minden alkalommal vigyáznunk kell nadrágunk tisztaságára.

Ismerős elemek, tengernyi pakolóhely

A beltér dizájnja közel sem olyan attraktív, mint a kocsi külső megjelenése. Kis jóindulattal inkább a „funkcionális” címkét ragaszthatjuk rá, semmint az „unalmasat”, de nem sok a különbség. A formák meglehetősen egyszerűek, tesztautónk csupa-fekete és sötétszürke belső színvilága elég deprimáló volt. A kezelőeszközökön és a műszereken végigtekintve időről időre deja-vu fogja el az embert, nem is véletlenül. A kapcsolók jó része az Opel egyes modelljeiből, a kijelzők a Chevrolet Cruze-ból tűnnek ismerősnek. A műszerfal nem túl csicsás, de azért elég esztétikus ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, ha ránézünk. Meglepő és hasznos a fedélzeti hifi felhajtható frontkiképzése, mögötte tárolhatjuk értékeinket vagy apró tárgyainkat. Már persze csak akkor, ha máshol már nem férnek el. Azt ugyanis el kell ismerni, hogy az Orlando beltere telis-tele van zsúfolva kisebb-nagyobb pakolóhelyekkel, egy hét alatt sem sikerült tökéletesen belakni a kocsit.

A helykínálat elöl kifejezetten tágas, döbbenetesen széles a válltér. Az ülések kellően kényelmesek és a vezetőé meglepő módon elég mélyre engedhető ahhoz, hogy magasabb termetű sofőrök se húzzák a szájukat. Az alapmodellt leszámítva négy irányban állítható volán mozgástere lehetne ugyan nagyobb, de így is viszonylag könnyű kényelmes vezetőpozíciót lehet foglalni mögötte. A középső üléssor helykínálata is átlagon felülinek mondható, bár aki kényelmes utazóautót keres családjának, az azért nézzen még körül, mielőtt az Orlando mellett dönt. A csomagtartó padlójába süllyeszthető harmadik széksortól nem érdemes csodát várni: megtermettebb felnőtteknek csak rövidebb út megtételére alkalmasak komolyabb vérkeringési zavarok kialakulásának veszélye nélkül, de a gyerekek számára kényelmesnek mondhatók. Igaz, hét személlyel utazva nem sok csomagterünk marad, viszont ha csak hatan kelünk útra, akkor bőven fér poggyász is az egyik lehajtott hátsó szék fölé. Ugyanakkor csomagszállításra kitűnően alkalmas az autó, hiszen mindkét hátsó üléssor könnyedén és gyorsan egy síkra dönthető, így pedig másfél köbméteres raktér alakítható ki, amelyben egy hűtőszekrényt vagy kondipadot is könnyedén haza tudunk vinni. Hátrányként említhető ellenben, hogy a csomagteret fedő roló alacsony rögzítése igencsak csökkenti a raktér hasznos magasságát.

Benzinessel talán, dízellel mindenképpen

Az alapmodell 1,8 literes benzinmotorja aligha a legideálisabb erőforrás a testes kocsi mozgatásához. Nem csak azért, mert a 141 lóerős teljesítmény és a 176 Nm-es nyomaték kevésnek bizonyul ahhoz, hogy akár csak átlagosnak mondható fürgeséggel közlekedjünk az Orlandóval, hanem azért is, mert bő tíz litert igényel városban. Az már nem csak a motor, hanem a váltó áttételezésének hibája is, hogy autópályán túlságosan nagy fordulatszámon jár, ezért elég hangos is az 1,8-as benzines. Országúton, nagyobb tempóval haladva kifejezetten gyengének tűnt az autó ahhoz, hogy bátran kezdjünk előzgetni vele – a lassú haladás pedig a túl nagy zaj miatt nem elég élvezetes vele. Sajnos a váltóval más problémák is akadtak: hiába jár meglehetősen rövid és pontosnak tűnő úton a kar, néha kifejezetten nehezen találjuk meg vele a harmadik fokozatot, így ha gyorsan szeretnénk kapcsolni, sokszor bizony a kettes után elakadunk valahol az 1-es és a 3-as között. A futómű átlagos: se túl kemény, se túl kényelmes, de az irányítás egyértelmű, még ha nem is túl közvetlen.

Hiába a benzinmotoros modellnek kedvező az árcédulája, megéri inkább valamelyik gázolajos változatban gondolkodni. A Chevrolet korábbi modelljeiből ismerős, olasz fejlesztésű 2 literes turbódízelt megjelenése óta alaposan átdolgozták, ennek eredménye a 163 lóerős teljesítmény, és a benzineshez képest kétszeres (!) maximális nyomaték. Ezzel már százhúsz kilogrammos többletsúlya ellenére is becsületesen mozog az Orlando, menetteljesítményei még automata váltóval is lepipálják a benzinesét. Mivel ez a szerkezet hat fokozattal gazdálkodik, ráadásul kiváló az áttételezése, autópályán meglepően kis fordulatszámon autózhatunk, ami jelentősen csökkenti a városban még jelentősnek tartott fogyasztást: a városhatáron kívül hét literrel is járhatunk az automata családi autóval. Dízel tesztautónk a legdrágább LTZ+ specifikációjú volt, de még így is alig haladta meg a hétmillió forintot az ára, pedig ez már a fűthető bőrüléses, navigációs kivitel. Alapmodellje 4 790 000 forintos akciós árával pedig az egyik legolcsóbb hétüléses családi autó, ami hat légzsákkal, ESP-vel és klímával kimondottan jó vételnek számít.

Lénárt Attila, fotó: Földi D. Attila

Megjelent az Autó és Stílus 2011/5. számában.